Televíziót vegyenek! Nem is olyan drága, potom 5500 forint! Kicsit kell csak spórolni, a malacperselybe pénzt gyömöszölni, néhány év alatt már össze is jön.
Külön javasoljuk a mérnököknek a vásárlást, mert ő fizetésük nagyjából havi 550 forint. Így ha belehúznak – odakerül az ágyneműtartóra ez a különleges, modern doboz. A varázsdoboz, amelyet a Lenin körúti Ravill boltban árusítanak. Kilenc nap alatt 150 darab kelt el belőle! 1956-ot írtunk. A magyar történelem fájdalmas, tragikus esztendeje volt az. Abban az évben, május elsején már működött a 40 kilométeres körzetben vehető kísérleti adó, amelynek az antennatornya 70 méter magas volt. És az országban nagyjából 600 boldog televíziótulajdonos éldegélt. A gyártók dörzsölték a tenyerüket és azt mondták: legyártunk 5000 készüléket és azt mind egy szálig eladjuk.
Heti két kísérleti adás zajlott akkoriban. Aztán 1957. február 23-án a szabadsághegyi adóról megkezdték a kísérleti adást, amelyet nagyjából 90 kilométeres körzetben lehetett fogni. Ekkor zenei és irodalmi műsorokat sugároztak és amikor megérkezett egy, akkor nagyon is modernnek számító közvetítőkocsi, már javult a helyzet. Így történt, hogy 1957 áprilisában a Népstadionból egyszer csak bejelentkezett Szepesi György élő adásban és leközvetítette az ott rendezett húsvéti labdarúgótorna eseményeit. Majd elérkeztünk május 1-hez, amikor is a Hősök terén több százezer ember előtt mondott beszédet Kádár János – és sokan ezt már televízión keresztül nézték. S néhány hónap múlva 1957. július 25-én egy 18 esztendős tündérlány került képernyőre, s ezt a tündérlányt Takács Marikának hívták – írja az Újságmúzeum.
Ott volt a kezdetek kezdetén. Az arca, az a bájos, nőies arc az első pillanattól kezdve megjelent az akkor még meglehetősen kevés képernyőn. Férfiak, nők, gyerekek, idősek, fiatalok nézték, ahogy gyönyörűen beszél, akkor még tán kissé izgatottan formálta a szavakat. Forradalom volt az is – a magyar televíziózás forradalma. És ennek lett az egyik élharcosa Takács Marika. Az ifjú hölgy, akit egy Margitszigeten rendezett énekversenyen fedeztek fel. Amikor odament hozzá egy határozott úr, s azt kérdezte tőle, bocsánat kisasszony, ön most honnan is került ide, ő azt válaszolta, én kérem épp idén érettségiztem, a IX. kerület legrégebbi középiskolájában a Fáy András gimnáziumban.
És a nagy lehetőség, az a július 25-i első konferálás, az a néhány mondat meghatározta az egész életét. Onnantól kezdve szinte minden nap láthatta őt a nagyérdemű – az egyre csak gyarapodó közönség. Sőt, nem csak láthatta, hallhatta is, tudniillik olykor a Magyar Rádió műsoraiban is feltűnt és mondta a magáét azon a különleges, csilingelő hangján. S közben felfedezte őt a filmes világ is, bár ez neki talán nem is jelentett akkora nagy szenzációt, hiszen korábban felvételizett a színművészeti főiskolára, ám oda valami fatális tévedés folytán (gyönyörű volt, tehetséges volt, igazi díva lehetett volna) nem vették föl. Így aztán később az Eötvös Lóránd Tudományegyetem bölcsészkarára került és szerzett tanári diplomát. Az az 1957-es esztendő egy csodálatos pályafutás kezdete volt. Sok minden történt abban az évben. Akkor alakult meg a KISZ, akkor szóltak ki a Szovjetunióba Rákosi Mátyás elvtársnak, hogy maradjon csak tovább öt évig odakint. Akkor indult itthon az Élet és Irodalom című hetilap, akkor hozták létre a Munkásőrséget. És abban az évben kezdték meg a legendás Trabant sorozatgyártását.
Takács Marika bemondó lett – és ez ma már tulajdonképpen semmit nem jelent. Retró meló. A mai fiatalok talán nem is értik mit is csinált egy bemondó, s persze miért is volt szükség rá? A ma televíziója reklámokkal köti össze a különböző műsorokat, tízperces reklámblokkot kell végigszenvedni a nézőnek, a műsorok közben, előtt, alatt és után. Annak idején ha véget ért egy nótaműsor, a kamera már mutatta is a stúdióban ülő bemondót, vagy bemondónőt (nem voltak sokan, de rajongásig szerettük valamennyit…) és ő már konferálta is fel, hogy: „Kedves nézőink, most közvetítést adunk a Vasas–Ferencváros labdarúgó mérkőzésről a Népstadionból…”
És otthon az Orion, a Kékes, a Carmen, a Munkácsy típusú varázsdobozt bámuló emberek csak rácsodálkoztak, hogy milyen csinos ez a bemondóhölgy, milyen fess, jó kiállású az a bemondó. Takács Marikáról azt mondják, hogy tökéletes lett volna operettprimadonnaként is és ő ezt be is bizonyította, merthogy nem csak műsorokat konferált délutántól estig a kamerába nézve, hanem showműsorban, szilveszteri adásban. Táncolt, énekelt, bolondozott, olykor bohóckodott, és mi rajongtunk érte. De bevállalta a rádió kívánságműsorát, kettőtől–ötig Gálvölgyi János partnereként, s ha arra kérték, sétáljon be a Népstadion szent gyepére a SZÚR keretén belül, ő megtette és lazán beszélt a lelátót zsúfolásig megtöltő 80 ezer embernek.
A Szabadság tér volt az igazi otthona. A Magyar Televízió épülete. A másik a XIII. kerület, egy ideig a Katona József utcában élt, majd a Szent István parkba költözött nagyobb, kényelmesebb lakásba. És volt még egy „menekülőhely”, Tahitótfalu. Ott volt a nyaralója a Dunakanyar madárfüttyös csendes részén és szeretett oda elvonulni a férjével, Kazimir Károllyal. Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari díjas rendező, színházigazgató, tanár. Ő volt Kazimir Károly, akit mindenki rendkívül szigorú, fegyelmezett embernek tartott. Ám más volt a munka és más a magánélet. Takács Marikát, akivel évtizedekig éltek együtt nagy-nagy harmóniában, a tenyerén hordozta. Egy közös gyermekük született, Kazimir Annamária, aki dolgozott szerkesztő-riporterként is.
Takács Marika volt az ország egyik legszebb, legismertebb hölgye, aki konferálhatott az első Táncdalfesztiválon, vezethette az Erkel Színházban a Tessék választani című műsort, angolul üdvözölhette a Népstadionban fellépő Louis Armstrongot, aki a szilveszteri műsorok szinte állandó szereplője volt, és nem csak bemondóként.
Aztán… Aztán vele is az történt, mint megannyi kollégájával – már nem volt szükség rá. Már nem volt szükség bemondóra, mert változnak az idők, s változtak a televíziós szokások és változott körülöttünk a világ. Nem tudta feldolgozni, hogy nincs szükség rá. Ez nyílt titok volt, még ha ő nem is panaszkodott. De ott belül őrlődött és talán válaszokat keresett. Aztán mellrákot diagnosztizáltak nála. 1997. május 9-én hunyt el. Mindössze 58 esztendős volt. A férje, Kazimir Károly két évvel élte túl imádott feleségét. A Szent István Parkban emléktábla jelzi, hogy ebben a házban élt egy csodálatos, különleges szépségű és tehetségű asszony, no meg a magyar színháztörténet egyik legizgalmasabb egyénisége.